Azt hisszük, már mindent tudunk Dresch Mihályról. Hiszen negyedszázada járja a jazz és a magyar népzene találkozásához vezető, maga taposta útját. Azt hisszük, már minden gondolatát, rezdülését ismerjük. Hiszen figyelemmel kísérjük szerepléseit, hallgatjuk lemezeit. Tévedünk. Igazi (jazz-) muzsikusként ő sem lép kétszer ugyanabba a folyóba. Dresch úgy zenél, ahogy él. S ma másként él, mint tíz évvel, húsz évvel ezelőtt élt. Akkor több volt benne a feszültség, a lázadó dacosság, önmaga elfogadtatásának erős vágya. Aztán elérkezett egy ponthoz, ahol összeértek az eredők. Ahol rátalált arra a csapásra, amelyen haladva már nem a különbözni akarás indulata, hanem az azonosság megtalálásának harmóniája vezette lépéseit. Ő azt mondja, a mai ember képtelen az eleinkéhez hasonló szerves, új zenei rendszer megalkotására, ezért a „a már meglévőkből próbálja darabonként összerakosgatni a fontosnak tartottakat”. Új CD-jét hallgatva bizonyosságnak látszik, hogy Dresch ennél többre jutott: játékában egységbe simulnak a pentatónia, a huszadik századi magyar zene és jazz elemei. Ez a szintézis nem az ornamentika, hanem mélyen hasonult törvényszerűségek jegyében valósul meg. Megfér benne az énekelt katonanóta, a jazzes improvizáció és Duke Ellington In A Sentimental Mood című szerzeményének magyar népdalként történő megszólaltatása. Az egység a kitűnő társak (Lukács Miklós – cimbalom, Szandai Mátyás – bőgő, Baló István – dob, és három számban Kovács Ferenc – hegedű) tökéletes összhangjában is megmutatkozik. A vezérfonal természetesen Dresch Mihály szaxofonjátéka, amely az idővel egyre líraibbá, személyesebbé vált. Bensőséges, jelentéses, felemenően szép zene szól a korongról. A mi zenénk.
Azt hisszük, már mindent tudunk Dresch Mihályról. Hiszen negyedszázada járja a jazz és a magyar népzene találkozásához vezető, maga taposta útját. Azt hisszük, már minden gondolatát, rezdülését ismerjük. Hiszen figyelemmel kísérjük szerepléseit, hallgatjuk lemezeit. Tévedünk. Igazi (jazz-) muzsikusként ő sem lép kétszer ugyanabba a folyóba. Dresch úgy zenél, ahogy él. S ma másként él, mint tíz évvel, húsz évvel ezelőtt élt. Akkor több volt benne a feszültség, a lázadó dacosság, önmaga elfogadtatásának erős vágya. Aztán elérkezett egy ponthoz, ahol összeértek az eredők. Ahol rátalált arra a csapásra, amelyen haladva már nem a különbözni akarás indulata, hanem az azonosság megtalálásának harmóniája vezette lépéseit. Ő azt mondja, a mai ember képtelen az eleinkéhez hasonló szerves, új zenei rendszer megalkotására, ezért a „a már meglévőkből próbálja darabonként összerakosgatni a fontosnak tartottakat”. Új CD-jét hallgatva bizonyosságnak látszik, hogy Dresch ennél többre jutott: játékában egységbe simulnak a pentatónia, a huszadik századi magyar zene és jazz elemei. Ez a szintézis nem az ornamentika, hanem mélyen hasonult törvényszerűségek jegyében valósul meg. Megfér benne az énekelt katonanóta, a jazzes improvizáció és Duke Ellington In A Sentimental Mood című szerzeményének magyar népdalként történő megszólaltatása. Az egység a kitűnő társak (Lukács Miklós – cimbalom, Szandai Mátyás – bőgő, Baló István – dob, és három számban Kovács Ferenc – hegedű) tökéletes összhangjában is megmutatkozik. A vezérfonal természetesen Dresch Mihály szaxofonjátéka, amely az idővel egyre líraibbá, személyesebbé vált. Bensőséges, jelentéses, felemenően szép zene szól a korongról. A mi zenénk.