A rák havában

Itt az ideje, hogy ismét Dresch Mihályról essék szó! Dresch Dudás Mihály ötvenéves, talán mindig is enynyi volt, zenéje ugyan sokat változik, de még a munkásságát szorosan követők számára is alig érzékelhetően zajlik a folyamat. A magyar dzsesszben, és - most szeretnék nagyot mondani: - a világ dzsessz zenéjében sem tudok jelenleg olyat említeni, aki ilyen állhatatosan cövekelne egy pontosan meghatározott értékrend mellett, miközben semmiféle ideológia nem érinti művészi autonómiáját. Miska (hadd nevezzem most így) felfogásában a magyar kulturális hagyaték mai életünknek is természetes része, ami nélkül a haladás (ami zenei értelemben az improvizatív dzsessz szinonimája) és az útkeresés csak hiú ábránd volna, hiszen támpont nélkül nincsen mihez viszonyulnunk. Dresch Mihály és muzsikája a legfontosabb, ami a magyar dzsesszel valaha történt, ő a modern kori magyar zenei nyelvezet megújítója, nélküle a bartóki hagyaték szellemisége porosodó múzeumi portékává válna.
Volt már ennél számos jobb Dresch-koncert, Chico Freeman is járt már Zsámbékon közös zenélésen (ÉS, 2001/28.), kettejük közös hangja kissé távolabb esik attól, amit egymástól függetlenül hallhatunk tőlük. Freeman, talán apja befolyása révén (Von Freeman a chicagói iskola legendás alakja, születésnapja a város ünnepe is egyben) a legnagyobb nevek mellet nevelkedett, ahogy koncertközi adomázásából kiderült, büszke is erre. Dresch Mihálynak helyi adottságainkból kifolyólag erre kevesebb alkalma volt, igaz, az ő közreműködői névsora is csak álom lehet sokak számára. Azonban neki nincsen szüksége kerettörténetekre a bizonyításhoz, helyette beszél a zene. Persze, igazságtalan vagyok, zenei anyanyelvünk közös, mégis azt gondolom, hogy jelenleg alig akadhat ma méltó partnere Dresch Mihálynak. Így Chico Freeman is fellengzős hangulatkeltőnek bizonyult csupán, standardok és saját, komoly harmóniaszövésű kompozíciók kerültek elő tarsolyából, de nem fukarkodott az esztráddal sem: a Frédi és Béni mesesorozat főtémája Thelonious Monk Rhythm-a-ningjébe ágyazva kevésbé tűnt humorosnak, mint inkább bizarrnak. Fájdalmasan kudarcos pillanat volt, mikor Freeman hosszas tenorszólójába Dresch halkan, a szopránszaxofonon szeretett volna bekapcsolódni. Ekkor Freeman hangos szóval leintette, hogy egyedül kanyarodhasson vissza és zárja le az elindított témát. Tíz éve, az akkori születésnapon az Art Ensemble of Chicagóból Roscoe Mitchell és néhány magyar pályatárs volt a vendég. A koncert hangfelvétele érthetetlen módon már Szabados György nevén jelent meg, az ilyen méltatlan gesztusok azonban mintha nem is érintenék Dresch Mihályt, a mostani alkalommal is elegánsan emelkedett túl az intermezzón.
A kvartett új tagja a cimbalmos Lukács Miklós, a hegedűs-trombitás Kovács Ferencet váltotta. A vérfrissítés új tónusokat hoz felszínre, a különleges képességekkel rendelkező Lukács számára pedig felettébb jó ómen lehet, hogy a Dresch-zenekarban olyan zseniket követhet, mint Grencsó István, Benkő Róbert vagy Lajkó Félix. Dresch Mihály körül a dolgok csendben zajlanak, játsszon bárkivel, koncertjeire mindig érdemes elmenni, meghallgathatjuk, a régi miképpen válik újjá. Sokan, akiknek alkalmuk volt, visszaemlékezhetnek a klubos időszakokra, a Bem rakpartra, a Közgáz Jazz Klubra, a műhelyszerű alkotás heti megmutatkozására, és arra a szerepre, amit gondolkodó körökben a dzsessz, Dresch Mihály folklorizmusból távolba mutató muzsikája akkor játszott. Szerintem ez a szerep mára sem változott, ez az a valami, ami mindig itt lesz nekünk.

(Dresch Mihály 50 éves, vendég Chico Freeman, Millenáris, július 9.)

Végső Zoltán
Élet és Irodalom, 2005.07.15
www.es.hu