Egyenes zene (Dresch Mihály lemeze)

Nagyapám nem hallgatott népzenét. Amúgy jazzt sem - szerintem. Inkább magyar nótát. Sárdy János, ő volt a kedvence, azt hiszem. De nem is tudom, mit hallgatott igazán. Nem beszéltünk erről soha, mint ahogy valójában nem beszéltünk semmiről. Egyszer, afféle középiskolai, népművészet-órai házi feladatként magnóval a kezemben megpróbáltam rávenni, mesélje el az életét. Örültem, mert tudtam, hogy nem volt eseménytelen, hiszen vidéktől a városig, orosz hadifogságtól a koncepciós perig végigcsinált mindent. Aztán nem mondott tulajdonképpen semmit. Megpróbáltam buta, szociológusi, embertelen és érdektelen kérdésekkel kihúzni belole, hogyan is élt, de nem sikerült.

Kamaszos méreggel legyintettem rá, hogy á, ez úgyse fog menni, micsoda hülye házi feladat. Pár zavart, keresetlen mondatot, kényszerű bolondozást őriz a szalag, ha még őrzi. Régen nem hallottam már. Most már fáj, hogy nem voltam erőszakosabb, nem akartam jobban, hogy mondjon el mindent. Majd egyszer úgyis elmeséli. De nem mesélte. Élte az életét, úgy, ahogyan tudta. Nem mindig jól. Nem mindig szépen. Mégis legendás alakként maradt meg az emlékeimben, és múltja, élete éppen úgy meghatározta a jövőmet, mint halála. Nagyapám igazi ember volt. Egyenes ember.

Egyenes zene. Ez a címe Dresch Dudás Mihály lemezének.
Én sem hallgatok sok népzenét, sot, bevallom, Dresch utóbbi munkáit sem ismerem. Amikor azonban betettem ezt a lemezt a lejátszóba, az első hangoktól végigfutott a hátamon a hideg, és összeszorult a gyomrom. Nem tudtam, hogy ennyire bennem élnek ezek a hangok. Nem tudtam, hogy ilyen is lehet. Vagyis, dehogynem tudtam. Tudtam, és hiányzott. Hiányzott, mert valahol éreztem, hogy a népzene nem gramofonlemezekbe zárt konzerv-történelem. Ami örök, ami olyan szakrális tartalmakat hordoz, olyan ősi, mint a magyar zene, annak élnie kell valahol. Persze, mondhatnánk, ez a world-music, a világzene. Az "élő népzene". Szó sincs róla. Dresch lemeze nem world-music. EZ AZ élő népzene. Annyira tiszta és annyira egyszerű, egyszerűségében annyira mély, olyan, évszázadok során az emberbe vésett, genetikailag is belékódolt érzelmeket, történeteket és sorsokat ébreszt fel, amikről nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán léteznek bennem.

Mindig többször meg kell hallgatnom egy lemezt, mire egyszer nekifogok leírni, mit gondolok róla. Rágcsálom, vizsgálom, elemzem. Ennél a lemeznél nem így történt. Az első hang után tudtam, milyen. Tulajdonképpen csak azért hallgattam meg az egészet, mert hagytam egy kis lehetőséget, hogy mi van, ha tévedek (bár tudtam, és nem az agyammal tudtam: lehetetlen, hogy tévedjek). Meg azért, mert nem lehet nem meghallgatni.

Az Egyenes zene megtisztító szomorúságból vad táncba fordulása, az Áldás fenségessége, a Trió furcsa táncosságból induló komor tempóváltásai, a Füst monotóniája, az Erdélyi román zene fergeteges sodrása, a Hajnal kelő napot eltakaró, majd elvonuló viharfelhői, a Csipkefa bimbója bensőséges kedvessége, a Jancsika groteszk vidámsága, mind egyetlen, élő, ősi dallam hangjai.

A lemez zajos, él és lélegzik. Hallunk mindent, ami történik, a hangszerek csattogása, szuszogás, nyikorgás, kopogás együtt mozog a zenével. És ettől még jobb.
Emberi zene.

Utóirat: Nem olvastam el a CD ismertetőjét, mielőtt írni kezdtem. Ezért csak akkor tudtam meg tulajdonképpen, hogy mennyire személyes lemez, amikor már leírtam a fenti sorokat. Nem készültem rá, hogy Dresch Mihály zenei vallomását fogom hallani. Csak zenét hallgattam. És ez így van jól. Most, hogy már tudom, mi az, ami személyes a zene mögött, kicsit másképpen is látom. De ettől még ugyanúgy az én lemezem is az Egyenes zene. És nagyapám lemeze. Meg az unokáimé, talán.
És le kell ide írnom egy idézetet Dresch Mihálytól: "...gyakorlás közben feltűnt, hogy miközben az első kis darabjaim létrejöttek, a nagyszüleimre gondoltam. Azóta is fontos ez az irány. Hogy az én szeretteim mindig ott legyenek a lelkemben."

Flór Gábor
Momus.hu, 2004.06.16
www.momus.hu