Belső terek zenéje

Dresch Mihály zenekarának első lemeze a Sóhajkeserű. Három szerzemény fért rá. Három a legméltóbb Dresch-kompozíciók közül. Mégsincs semmi, ami rábírhatna, hogy azt mondjam: ez az album képet ad a Dresch Quartet munkájáról. Az ő érdekükben, a törekvéseik iránti tiszteletből kell ragaszkodnom ehhez a fogalmazáshoz. A Sóhajkeserű negyvennyolc percnyi anyaga vétkesen leegyszerűsítő szerkezeti vázszilánkja annak az ötéves (!), mégis szinte életművet kitevő zenei magatartásnak, amelyet Dresch Mihály, Grencsó István, Benkő Róbert és Baló István koncertek százain tanúsított a zenekar megalakulása óta meglepően (?) komoly energiákat fektettek abba, hogy a Sóhajkeserű teljesen előzménytelenül pottyanjon piacra, változatlanul kulcspozíciókat foglalnak el a hírközlésben, lemezkiadásban, koncertszervezésben. Meddig kell még zenésznek és zeneélvezőnek realitásként (...) számolni ezzel a kicsinyes és lealacsonyító háttérszövevénnyel? Sóhajkeserű.
A Dresch Quartet muzsikáját kezdettől fogva az a mozgatóerő minősíti, amelyet Szabados György - Dresch mentora - a megvívott igazságérzet és- tudat parancsa szerint sorsdramaturgiának nevez. Mit is jelent ez?: (a) világot a zenében és zenét a világban. Az egy lapra föltett tét egyedül-valóságát. A lehető legfontosabb hely(zet)meghatározást, értelmezést és követ(keztet)ést. A beavatkozás jogának fenn- és megtartását. Elvárható mindez a zenétől? Igen! Ha az elhatározás mögött meggyőződés áll. S ha így van, a zene nem több és nem kevesebb, mint hordozó. Lenyomata, de átlényegülése is annak, amit egy (két, három, négy) ember sorsa, sorsának egy szelete magá(ba)n visel.
A lemezen hallható darabok ugyanúgy sorszenék, mint a Beavatás, az Események titkos története vagy a Ceauschwitz című Szabados művek. Megvan a maguk sajátosan tagolt szerkezeti íve, amelynek döntő pontja épp a végkifejlet: a káosznak, fájdalomnak, megvertségnek fölébe kerekedő igazságosztó remény. Akkor is, ha az erő inkább akarás, mint bizonyosság képében van jelen. Tisztelet érte Dreschnek és három társának, hogy ezt a súlyos mondandójú, mély tónusokkal festett muzsikát volt erejük ki-kilendíteni a megélt dráma valóságából. A Kölni Jazzhaus Fesztiválon tavaly rögzített koncertanyagnak ezen az időtartamukat tekintve rövidebb periódusok az igazi magaslesi-helyei.
A Sóhajkeserű zárórészében visszaköszönő, immár ritmusszekció alátámasztott alaptéma, a maga gyerekdalszerű, feleselő fésületlenségével, meg-megszakított dallamvonalával, hamarkás befejezésével egészségesen szétzilálja a huszonkét perces darab mélyárami improvizációs köreinek szabályosságát. A zenei műfajok egyidejű párhuzamosságának és ütközésének ritka szuggesztivitású példája a Ballada középrészében kísérteties nyersességgel kántált népdal (Dresch "énekli"), amely a free lüktetésű kísérettel megrázó, tíz körömmel védett (féltett!) anakronizmusnak hat. Ebben az időszakadékban a látszólagos legtávolabbi történésekről derül ki, milyen szoros, elemi kapcsolat van közöttük.
A két részre bontott Sirató, kompozíciós és improvizatív részében egyaránt, az első hangtól az utolsóig remekbe szabott. A bőgőn megszólaló, majd altszaxofonnal megerősített bázishangból kiinduló tenor(szaxofon) szólam eredményében több mint zene. Hanggá, hangzássá formázott, méltósággal teli érzelem, amelyet a fül csak közvetít - a szív ismeri fel. A rögtönzés nélkül ismételt, megkapóan szép átvezetésekkel, fokozódó dinamikával előadott téma (Dresch-tenoron) ugyan valóban sirató, amelyben szavak nélkül is ott cseng a szabadulás igéje: Feltámadunk.
A második rész negyedes lüktetésű, veretes dallama kevesebb szivárványt sejtet. Az energikus free tuttit és altszólót (Grencsó) követő harmadik visszatérés a Sirató csattanójának előzménye. Fura, szinte swingelő, kifigurázó tématöredék szabadul fel. Egy aligha felhőtlen grimasz erejéig tradicionális big band zene szól - négyesben.
A vicc komoly.

J.Király István
Hitel, 1990. 6.szám