Alámerülés, hosszabb távon is Dresch Dudás Quartet: ...Folyondár... (Adyton, 1995)Dresch Mihály különös és mai kulturális állapotainkat jól tükröző jelenség a magyar zenei életben. Hiába egyike a legtehetségesebb és "legmélyebb" dzsessz-szaxofonosainak, eddigi közel másfél évtizedes tevékenységét mindössze négy darab, ezer példányban megjelent nagylemez dokumentálja. Sajátosan magyar művész, nem csak zenei értelemben, hanem sorsát tekintve is, hiszen gyakorlatilag néhány megszállott személy magánszorgalmának és anyagi áldozatának eredményeként jöhetett létre eddigi életműve. A nagy, profitorinetált kiadók számára Dresch időtlen, nem szezonális produkciói teljességgel érdektelenek, a gyorsan megtérülő haszon vezérelte vadkapitalista viszonyok között pedig egyszerűen értelmetlenek. Mihály mindezek ellenére lankadatlan szívvel és hévvel dolgozik tovább. Tavaly jelent meg Zeng a lélek című albuma, s máris itt az újabb opusz, a ... Folyondár ..., mely a kvartett 1995. május 12-én a Közgáz Jazzklubban tartott koncertjének zenei kivonata, s amely néhány hete kapható a hazai boltokban. "Többen mondták már, hogy zenénk magyar zene. Erre azt tudom mondani, remélem, hogy az." - írja a CD kísérőfüzetében, s ilyenkor gondolkodik el azon az ember, hogy "mélymagyar" politikusaink mennyire hiteltelenek és szánalmasan ostobák mellette. Dreschnél szó sincs üres nacionalizmusról, melldöngetős kirekesztésről, csak arról, hogy az ő verbális és zenei anyanyelve közép-európai, azon belül is magyar. Nem a tengerentúlról importált fekete muzsikát próbálja meg jól-rosszul koppintani, másokkal ellentétben nem kíván amerikai muzsikusok honi epigonja lenni, hanem belülről építkezik. A benne égő "fölséges" tűzön, a feszítő belső energiákon akar úrrá lenni és azokat formába önteni. Kompozíciói csak gondolati vázlatokat tartalmaznak, csak útmutatóként, egyfajta bójaként lebegnek bennük a meghatározott zenei eszközök és motívumok, hogy nagyjából mindannyian tudják, milyen irányba haladjanak, s hová jussanak el a végén. Ezután már csak rajtuk múlik, hogy ez a szerkezet hogyan telik meg - szavaival élve - hússal, vérrel és lélekkel. Dresch lemezeinek címe akár ars poétikája tömör és szabatos megfogalmazásaként is felfoghatjuk. Ez a a zene valóban "sóhajkeserű", egyszerre fájdalmas és ellenállhatatlan, ott vannak benne a Gondolatok a régiekről, tehát a magyar múltból, történelemből, kultúrából merítkezik, Zeng a lélek, azaz a belső rezonancia meghatározó szerepet játszik a kompozíciókban, s Mihály eddig életműve egyetlen elszakíthatatlan Folyondár, hosszú lélegzetű zenei folyamat, igaz alámerülés. Legújabb, közel 75 perces albumuk véleményem szerint a kvartett eddig legjobb munkája. Talán azért is, mert nem a stúdió rideg falai között született, hanem a koncerthangulat éltető melegében. A lemezt indító Kelj fel Juhász megadja a kezdőhangot, ami utána jön, folyondárként tartozik össze, annak ellenére, hogy a könnyebb tájékozódás kedvéért az egymásba kapaszkodó témákat hosszabb-rövidebb kompozíciókra tagolták, melyeket a Dresch gyermekkorát idéző, kissé mélabús hangulatú Hazafelé zár le. Codaként pedig Wayne Shorter Lábnyomok című szerzeményét adják elő a maguk olvasatában, ezzel is fejet hajtva - mint a kísérő füzetkében is megfogalmazzák - a fekete zene előtt, amelyből szintén sokat merítettek, s amelyet olyannyira szeretnek és tisztelnek. Jávorszky Béla Szilárd Kritika, 1995. október |
||||
|
