Mosolygok. Kitüntetés vagy kötél?

Szerző: Jávorszky Béla Szilárd, Népszabadság


Dresch Mihály beszél dzsesszről, népzenéről, improvizációról, sikerről és nem létező tervekről.

Dresch Mihály sajátosan magyar művész. Nemcsak zenéjét, sorsát tekintve is. Egyike a legtehetségesebb dzsessz-szaxofonosoknak, mégis néhány megszállott ember kitartása révén és anyagi támogatásával válhatott közkinccsé életműve. A profitorientált kiadók számára időtlen, nem szezonális produkciói teljességgel érdektelenek. Verbális és zenei anyanyelve közép-európai, azon belül is magyar. Nem a tengerentúlról importált fekete muzsikát próbálja meg jól-rosszul koppintani, hanem belülről építkezik. A benne égő "fölséges" tűzön, a feszítő belső energiákon akar úrrá lenni és azokat formába önteni. Kompozíciói csak gondolati vázlatokat tartalmaznak, kizárólag a zenészeken múlik, hogy a szerkezet hogyan telik meg hússal, vérrel és lélekkel. Zárkózott, nehezen nyílik meg. Ennyit újságban talán még sosem mesélt.
 
- Népzene és dzsessz, sokak számára nehezen összeegyeztethető világ. Igaz, ami igaz, két eléggé eltérő zenei gondolkodásmód.
- A népzene éppúgy életképes és ugyanúgy érzéseket fejez ki, mint a dzsessz. Sokféle szinten lehet hozzá közelíteni. Egy régi dallamot vagy egy dzsesszimprovizációt a saját keretein belül egyaránt mívesen próbálom meg eljátszani. A népzenét és a dzsesszt csak az különbözteti meg egymástól, hogy milyen szellemi töltéssel játszom. Nem akarok semmit sem belemagyarázni, ez adja magát. A gyimesi zenének például eleve sajátságos története van. Régies ízű. Nem vagyok népzenekutató, de úgy érzem, a gyökerei a honfoglalás előtti időkre nyúlnak vissza. Emellett személyes élményekhez is kötődik, jártam arra, láttam a tájat, ismerem az embereket. Ezek az élmények óhatatlanul megmozdulnak az emberben. Sonny Rollins darabjai egészen más érzéseket és élményeket indítanak meg bennem, másként hatnak rám, más hozzájuk a viszonyom. Ezek a zenék mégis békésen megférnek bennem. Egész életemben arra törekedtem, hogy érzékeltessem: az ember egyszerre szeretheti a legtisztább dzsesszmuzsikát és az eredeti népzenét. Egyszerre lehet korszerű és magyar. Mindenkinek megvan a maga története, élményvilága, ami belétapadt, beleégett a mindennapjai során. Ezeket a zenéket az életem részeként élem meg.
 
- Elég messziről indultál, Csepelen gépipari szakközépiskolát végeztél, gépgyártás-technológiát tanultál. Volt a zenével kapcsolatban valamilyen családi indíttatásod?
- Édesanyám földműves-, édesapám iparoscsaládból származik, mindketten szerették a zenét, időnként vittek magukkal. Első emlékeim szinte mind a muzsikával kapcsolatosak. Néha elmentünk a Zeneakadémiára, néha meg a Nyugati pályaudvar egykori restijébe, ahol Kozák Gábor József és népi zenekara játszott. Mondta is a cimbalmos a szüleimnek, taníttassák ezt a gyereket, látszik, hat rá a zene.
 
- Megfogadták a tanácsát?
- Nem. Szereztem egy szájharmonikát, senki sem tanított rá, csak úgy magamtól nekiálltam, majd az általános iskolában beiratkoztam tangóharmonikára. A szüleim nem vettek hangszert, ezért kimaradtam. Tizenkét éves koromban saját elhatározásból kezdtem el komolyabban zenélni, döntöttem úgy, hogy a zenére teszem fel az életem.
 
- Miért váltottál át a szaxofonra?
- Mert a Magyar Rádióban meghallottam Dizzy Gillespie kvartettjét a chateauvalloni dzsesszfesztiválon játszani. Érettségi után kezdtem el szaxofonozni. Zenei előképzettségem nem volt, ezért előbb a dzsesszkonzervatórium előkészítőjébe vettek fel, onnan mentem át később a dzsessztanszakra. Közben pedig mechanikai műszerészként két évig dolgoztam a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban. 1979-ben végeztem a dzsessztanszakon, azóta a zenéből próbálok megélni.
 
- Úgy tudom, akkoriban elsősorban a klasszikus amerikai fekete dzsessz vonzott.
- Nemcsak amerikai dzsesszt hallgattam, sok spirituálét és gospelt, más oldtimer zenéket is. A dzsessztanszakon azonban hozzáfértem Coltrane, Monk és a többiek felvételeihez.
 
- De hogyan jutottál el a népzenéhez, ahhoz, hogy alkalmanként népzenei együttesben is fellépj? Hiszen végső soron a dzsessz felől közelítesz?
- Ez nem ilyen egyszerű. Gyerekkoromban egy ideig nagyanyáméknál nevelkedtem Földesen, keresztanyám számos lakodalomban volt szakácsnő, többször elvitt magával engem is. Nagyon szerettem, ahogy a lakodalmi bandák játszottak, nekem ekkor az volt a zene. Vagy amikor az unokatestvérem férjhez ment, az ifjú pár Földesről csengős szekerekkel ment át Kabára. Közben meg húzta a cigánybanda. Erős élmények ezek, valahol rejtve megmaradtak bennem. Aztán megérintett a dzsessz. Lendületet, energiát és nemességet, mívességet éreztem benne.
 
- Mennyire volt hátrányos, hogy nem gyerekkorod óta zenélsz?
- Ma már mindig sikerül megteremteni azt az - egyébként néha törékeny - állapotot, amivel bátran színpadra léphetek, régebben azonban zene közben többször leblokkoltam. Hogy ilyen helyzetekbe kerülhettem, annak szerintem éppen az az oka, hogy gyerekkoromban nem tanultam zenélni. Túl sok mindent kellett rövid idő alatt feldolgoznom.
 
- A nyolcvanas évek elején közeli kapcsolatba kerültél a hazai mainstreames vonallal, Kőszegi Imrével, Lakatos Pecek Gézával, sőt a mai napig lejársz velük játszani. Mindez azért is érdekes, mert később egészen más zenei-szellemi körbe kerültél, és a kettő között ma elég szűk az átjárási lehetőség.
- Másfél évtizeddel ezelőtt Kőszegi Imre hívott az együttesébe, két évig maradtam, majd próbáltam a magam útját járni. Hogy a két irányzat között ma milyen a viszony, nem az én tisztem eldönteni. Szabados György és Kőszegi Imre zenei felfogása, gondolkodásmódja között valóban egyértelműek a távolságok. De hát magán a dzsesszműfajon belül is nagyok a különbségek, az eltérő vélekedések, akár az életben. Magam sosem távolodtam el a hagyományos dzsessztől, ingadozom, játszom is meg nem is. Próbálom a kettőt ötvözni, hogy e kettősség miatt ne érezzek feszültséget. Hogy olyan formában tudjak zenélni, amelyben minden benne van, amihez közöm van.
 
- Eddigi albumaidon egy-egy örökzöld kompozíció mindig szerepel, a standardeket tartalmazó lemezzel azonban a mai napig adós vagy.
- Nem tudom, adós vagyok-e ezzel a lemezzel. A Fonó Records vezetői többször jelezték, bármikor szívesen kiadnának egyet tőlem. A standardeket sok kiváló, általam nagyra tartott zenész játszotta már, szerintem nekem csak sajátos megközelítéssel érdemes. De az is lehet, hogy csak élnem kellene a lehetőséggel, összerakni pár darabot, amit jó tudással és érzéssel a társaimmal eljátszanánk.
 
- Amióta 1983-ban bekerültél Szabados György zenekarába, kettőtök kapcsolata folyamatos.
- Szabados zenei-szellemi köre nagyon megérintett. Amikor először hallottam játszani, teljesen lenyűgözött. Koncert után pedig vettem a bátorságot, odamentem, mondtam neki, ha szaxofonosra van szüksége, itt vagyok. Persze csak nevetett az ajánlkozásomon, de azt mondta, jó, majd szól. És 1983-tól elkezdtünk együtt zenélni.
 
- Első kvartettedet 1984-ben alakítottad meg, próbálkoztatok, külföldre mentetek, eljutottatok Kölnbe, a koncert anyaga megjelent lemezen, és tudtommal az egyik legnagyobb dzsesszlemeztársaság, az ECM is érdeklődött utánatok.
- Engem személyesen nem kerestek meg. Elég szkeptikus vagyok ebben a kérdésben, sokszor belelkesítettek már, gyakran lett csalódás a vége. - Mintha félnél a sikertől. - Igen, vélhetően azért, mert úgy érzem, ma nagyon nehéz tisztán sikeresnek lenni. A pályára lépésem időszaka, a nyolcvanas évek világa nekünk sem volt egyszerű. Nem volt könnyű a magunk vélt vagy valós igazát tisztán érvényesíteni. Minden kerülőutakon zajlott, és az ember félt attól, hogy kompromittálódik. Ez a félsz a mai napig bennem van. Nyilván több olyan helyzetet nem láttam át helyesen, amely esetleg előrébb vitt volna. De nekem a nyolcvanas években minden gyanús volt. A magam akarata szerint szerettem élni és alkotni. Voltak lehetőségeim, amelyektől visszariadtam, bizonyos helyzetekben megsértettem embereket, ezek egy részét utólag sajnálom. De egyre nehezebb az egyre bonyolultabb helyzetekben kiigazodni. Számomra fontos, hogy önálló személyiség tudjak maradni. Hogy az legyen sikeres, amit és ahogy csinálok.
 
- Így azért könnyen magadra maradhatsz, sokan meg sem ismerhetik a zenédet.
- Lehet, hogy élnem kellett volna a lehetőségekkel, de megengedtem magamnak azt a luxust, hogy azt mondhassam: nem. Lehet, hogy nem döntöttem mindig jól, de a mai napig megállok a magam lábán, a lelkem nincs összetörve, és reggelente nyugodtan bele tudok nézni a tükörbe. A siker egyébként is viszonylagos. Ahogy Restár Sándor költő barátom 1984-ben megfogalmazta: "Állok az emelvény legfelső fokán. Szemben a tömeg. Felszisszen. Majd tapsol. Meghajolok. Valamit nyakamba akasztanak. Mosolygok. Még nem érzem: kitüntetés vagy kötél."
 
- Régebben mondtad, nem szeretsz sokat koncertezni. Ezért?
- Nem. Szeretek zenélni, de csak annyit, amennyit elbírok. Általában heti két-három alkalomnál többször nem lehet nyugodt szívvel pódiumra lépni. Arról nem szólva, hogy Budapesten, az úgynevezett dzsesszklubokban nemcsak az én zeném, hanem a hagyományos dzsessz sem él meg. Ezek közönséges vendéglátóhelyek, némi zenei aláfestéssel. Nem is akarok ott játszani. Egyrészt megalázóan keveset fizetnek, másrészt ott nincs méltósága se a zenének, se a zenésznek. Csak a fogyasztást van hivatva elősegíteni.
 
- Nálad is érződik a tipikus magyar attitűd: rendkívül kreatív vagy, de nem elég pontos. Ez szerintem egyáltalán nem baj, a nyugati lemezcégek vezetői azonban ma a zenészektől kőkemény profizmust várnak el.
- A hidegfejű profizmus érzésem szerint csak gyilkolja a zene lelkét. Nyilván nekem is célom, hogy az előadás minden körülmény között profi legyen, de nem mindenáron. A legnagyobb zenészek is hibáznak néha. Nem beszélve arról, hogy megfelelően gyakorolni sincsen sok lehetőségem. Olyan helyen lakom, ahol a szomszédoktól nem lehet próbálni, ott gyakorlok, ahol éppen lehet. Lemegyek a Fonóba, a zuglói Cserepesházba, a Lágymányosi Közösségi Házba. Alkalmi megoldások.
 
- Jelenlegi kvartetted felállása három-négy éve stabilizálódott. Jól ismeritek egymást, kitaláljátok egymás gondolatait, tudtok mozdulni a másikra. Egy idő után az együttzenélés azonban rutinná válhat, megcsontosodhat a felállás.
- A dolog valóban kétélű. Szeretnék más muzsikusokkal is játszani, de eddig nem mertem belevágni. Sok jó zenész van, akiket tisztelek és meghallgatok, de nehéz köztük hozzám hasonló gondolkodású muzsikust találni.
 
- Néhány hónapja jelent meg első szólóanyagod, a Hűség. Nem az előbb említett magány szülötte?
- Nem. Három évvel ezelőtt egyedül meghívtak egy koncertre. Negyven percet játszottam, teljesen leizzadtam. Más a tér, máshogy kell értelmezni a zenét, másként kell lekötni a figyelmet. Aztán máskor is felléptem szólóban, és egyszer csak azt éreztem, hogy jól is esett. És egy idő után pedig észrevettem, hogy összejött egy nagylemeznyi anyag. A Hűség nemcsak szórakoztatásért, hanem a felülemelkedettség élményének keresésére jött létre. Nem felélni akar, hanem képessége szerint adni, ahhoz a kultúrához, amelyet elődeink és jó érzésű kortársaink már nekünk ajándékoztak. Megszólal ezen a felvételen John Coltrane Naima című kompozíciója, mely muzsika számomra összeölelkezik a gyimesi ősi magyar zenével, hiszen Coltrane zenéje is az azonosságot keresi a mindenséggel. Igyekeztem a gyimesi zenét eredeti módján eljátszani, a saját lelki szűrőmön átengedve, és mélyen fejet hajtva eme nagyszerű örökségnek. Természetesen helyet kaptak saját kompozícióim is, remélem, nem okozok velük csalódást.
 
- Tervek?
- Nincsenek. Tavaly, a nyár folyamán a kvartettel készítettünk néhány felvételt, talán hamarosan megjelenik. Egyszer pedig szeretnék egy bandát, bőgővel, cimbalommal, szaxofonnal, dobbal. Nem népzenét játszanánk, hanem magyar dzsesszt.
 
- Miért ragaszkodsz ennyire a dzsesszhez?
- Tiszta műfaj. Ki lehet benne játszani az energiákat. Felemelő, katartikus élményt adhat, ha az ember helyesen irányítja a zenét és önmagát. Megvan benne a zenész méltósága. Tudni kell zenélni, mégis szabad vagy. Nem könnyű megélni belőle, de lehet. Ugyanolyan szerény szinten élek, mint tizenöt éve. Magyarul, csak eltartott ez a zene.
 
Jávorszky Béla Szilárd
Népszabadság, 1998.február.28
www.nol.hu


Vissza az előző oldalra