Dresch Mihály: "Igazából már semmi jelentősége nincs"

Dresch Mihály: ötvenes férfi, deresedő hajjal, bézs ingben. Esténként szaxofonnal, netán furulyával a színpadon; bőgő, dob és cimbalom a háta mögött. A Gödör vegyes közönségének – ha jazzszerda van –, a Budapest Jazz Club rétegzene hallgatóinak, a MüPa sznobjainak és vérbeli rajongóinak. A Műcsarnokhoz délben érkezünk, még épp nem süt oda a nap a teraszszéli asztalunkhoz, talán az interjú végére.

– Mikor reggel átgondoltam a kérdéseimet, szóltak a zenéim, és zavart, hogy ide Készülődöm, és mégsem Dresch-t hallgatok. Utána az is a ráhangolódás része volt, hogy elindítottam a zenéjét. Mennyire fontos a rákészülés koncert előtt?

– Pont ma este is játszunk, és ilyenkor már szoktam gondolkodni. Ha előre nem is állítom össze, de nagyjából átgondolom, mi legyen az, amit szeretnék eljátszani, és arra fókuszálok. Mint a sportban: fontos, hogy fejben ott legyen az ember. Tudja, hogy mik azok a támpontok, amiket érinteni szeretne.

– Van ennek valami konkrét rituáléja?

– Rituálé maga az egész élet.

– És a hangszerek? Velük is össze kell érni?

– A hangszerrel való kapcsolat elemi dolog. Köztudott, hogy sokat kell gyakorolni, de ez tényleg így van, akkor jó, ha nem kényszer, hanem szeretünk a hangszerrel együtt lenni. Ha nem gyakorol az ember, akkor felmegy a színpadra, és nem versenyképes. Megintcsak a sport: ha valaki nincs felkészülve, nincs esélye. De ez nem lehet erőltetett dolog, egy idő után természetes, ha reggel felkelek, iszom egy kávét, és aztán mindjárt az első a hangszerem. De nekem ez a dolgom. Fontos a közvetlen kapcsolat a hangszerrel, olyan mintha a meghosszabbított testrészünk lenne.

– Koncerteken szoktam látni, hogy egy billentyűs fafurulyán játszik, gondolom saját készítésű. Jobb, ha az ember maga csinálja a hangszerét?

– Tényleg csináltam egy hangszert, mondjuk nem akkora nagy tudomány. Nem olyan, mint egy hagyományos furulya, amely csak egy bizonyos dallamvilágra vagy hangsorra való, ez egy speciális furulyahang. Nagyon univerzális, mindent le lehet vele játszani, bármilyen zenében. Ezt a hangszert nem adnám el semmi pénzért, annyira szeretem. Nagyon sokat bíbelődöm vele, tíz év munkám van benne, állandóan fejlesztettem.

Hasznos dolog: egyrészt személyessé válik a hangszer, másrészt lesz valamilyen szakrális kapcsolat. Nem akarok belemagyarázni nagy dolgokat, de úgy érzem, hogy így van. Ha az ember saját maga készít egy hangszert, és az sikerül, azon máshogy játszik, mint egy gyárin. Én például minden hangszeremhez hozzá szoktam nyúlni. Ésszel, de javítok rajta, amit lehet.

– Közel negyven lemezen társszerző. A többi zenésszel hogyan idomulnak egymáshoz?

– Általában úgy hívnak meg, hogy van személyes kapcsolatunk. Az jó, mikor barátilag működik, mert akkor fesztelenebb a dolog, mintha csak professzionálisan. Persze vannak kivételek. Ilyen volt például a Romengo, ami egy

oláh cigányzenekar, nem ismertem őket, és így hívtak el egy lemezfelvételre. Kicsit

féltem is, mert az autentikus cigányzenében nem egészen vagyok otthon, de hát zene – zene, be lehet kapcsolódni. A felvétel aránylag jól sikerült, és pont holnap lesz a Kertem nevű helyen egy koncertünk. Azóta volt egy próba is, ahol nagyon jól éreztem magam. Olyan fölszabadult volt, pedig nem ismerem őket – de mégis; örülök, hogy holnap játszhatok velük.

– Március elején Archie Shepp, akit egyik mesterének tekint, Budapesten járt, és koncertet adott a Művészetek Palotájában Variációk Észak-Afrika zenéjére címmel. Hogy tetszett?

– Nagyon. Mindig nagy hatással van rám, ahogy ő játszik. Kicsit hevenyészett volt, mert nem volt agyonpróbálva a marokkói zenekarral, de ez egyáltalán nem zavart, egyfajta fesztelenség érződött ebben az egészben. Jó atmoszférája volt.

– Ott volt a lánya, Anna is. Ő mit szólt a koncerthez?

– Neki is nagyon tetszett. Ha van ideje, akkor el-elviszem egy koncertre. Nem mindig, volt rá példa, hogy nem akart, akkor nem is nagyon erőltettem, de általában szívesen jön. Persze csak ha nem fáradt, mert a suli, meg a koránkelés, szóval csínján kell vele bánni, a koncertek meg ugye este szoktak lenni, sőt a Shepp hétköznap volt, másnap ment iskolába…

Szerencsém van személyesen is ismerni Sheppet, ezért a koncert után megvártuk őket egy zenész barátommal, Szandai Matyival. Mivel volt lemezdedikálás, már nagyon késő volt, éjfél, mire elindultunk haza.  De a kislányom mondta, hogy „Jó, Papa, maradjunk”. „De hát – mondom – reggel akkor korán kelünk”. Élvezte persze, ezek nem hétköznapi emberek, és egy gyerek tudja ezt.

– Annát tudatosan viszi koncertekre, neveli a zenére, vagy ez ösztönösen alakult ki?

– Is-is. Vele inkább úgy vagyok tudatos, hogy bizonyos embereket, akik az én életemben fontosak voltak zeneileg, azokat jó, ha ő is hallja.

Ilyen volt – sajnos meghalt tavaly – Zerkula János. Ő erdélyi, gyimesközéplaki prímás bácsi, egy nagyszerű ember, nagyon intelligens és csodálatos zenész. Egy legenda volt a maga módján. Például az ő fellépésére elvittem a kislányomat többször is, hogy hallja a Zerkulát, mert ezek olyan rezonanciák, amiket ha hall az ember, akkor megmaradnak. Még ha rejtve is.

– Hogy kezeli a lánya, amikor szembesül vele, hogy ön ismert?

– Van néha, hogy hall rólam. Volt, hogy kijöttünk tőlük, mikor mentem érte a mamájához – mert elváltam, de nagyon jó, szoros kapcsolatban vagyok a lányommal –, és előtte volt a Müpában egy koncert, amin játszottam, és ahogy mentünk ki a kapun, egy házaspár jött szembe, akik ott voltak a koncerten, és gratuláltak. Ilyenkor a kislányomnak fülig ér a szája. Egyébként nálunk ez így nem téma, hogy úgy-ahogy ismert vagyok. Nem vagyok. Nem is akarok. A valóság talajáról sem rugaszkodom el. Mindenki ugyanúgy két lábon jár, csak legfeljebb valaki azt hiszi, hogy ő több. De egyébként abszolút nem az.

– Mint a Liszt Ferenc Zeneakadémia egykori hallgatója, mennyire ismeri a jelenlegi jazz tanszakos diákokat?

– Nem vagyok jelen az akadémián, mivel nem vagyok tanár, de valószínű, hogy számítanak az én dolgaim is. Például meghívott egy fiatal, jazz tanszakos zenekar, a Koala Fusion, velük játszottam most kétszer is. Kicsit ódzkodtam, mert a fiatalok még sok hibát elkövetnek koncert közben, és az rossz érzés. De nagyon ügyesek voltak, és jó volt velük találkozni.

– Követendő példája lett ennek a generációnak?

– Nem véletlenül hívtak el szerintem, de hogy példa… nyilván nagyon sok – hála istennek, nagyszerű – zenész van, de engem is valamennyire tisztelnek.

– Idén ön kapta a Szabó Gábor-díjat, amelyet minden évben olyan művész kap meg, aki tevékenységével hozzájárul a magyar jazzművészet színvonalának fejlődéséhez, nemzetközi elismertségéhez.

– Én örülök neki, mert szakmai díj. De ugyanakkor, ha valaki képes hosszú időn keresztül, a pályájának nagy részét, mondjuk, jazz zenészként tölteni, akkor előbb-utóbb megkapja. Nem mindig könnyű persze, de csinálja az ember, és aztán jön magától. Szóval ennek az a kulcsa, hogy már ennyi éve csinálom.

– De mennyi éve is? Pont hétfőn lesz 25 éves az első albuma a Dresch Quartetnek, a Sóhajkeserű. Számon tartják az ilyen jubileumokat?

– Az ember néha előveszi a PestiEstet vagy a Fideliót, és ott van, hogy tízéves a RózsaszínJaguár zenekar – most csak mondtam valamit. Ülhetnék már én is ilyen jubileumokat, de nekem ez nem fontos. Ha megadja az ember a módját, az szép, egy tízéves jubileum, az már számít. De ezek nekem nem jutnak eszembe. Így, ebben a formában annyira nem mérem az időt, úgyis telik.

– Hogyan adnak számcímeket? Le az utcán, Ritka madár, A varázsló kertje…

– Instrumentális zenéknél nagyon nehéz meghatározni a címet, nagyon nehéz, mert bármi lehetne. Nem bármi, de a variációk végtelenje. Általában a zenekarban én komponálgatok, a magam hályogkovács módján, mert ugyan nem tanultam komponálni, de szoktam. Foglalkoztat engem is, hogy: miért jön? Mi ez? Miről szól? Várok vele, hogy mi lehet a címe. Van, amikor odaírom egyből, de legtöbbször, ez fejtörő dolog.

– Az egyszerű internet-felhasználó dresch.hu-t, vagy dreschquartet.hu-t várna, de a honlapjuk címe sóhajkeserű. Miért pont ez?

– Nem én hoztam létre ezt a honlapot, csak tudomást szereztem róla, hogy Horváth Csaba – aki valamiért kedveli a zenét, amit én csinálok a társaimmal – létrehozott egy amatőr honlapot. Két-három éve fölvettem vele a kapcsolatot, de nem akartam megmásítani a címet. Végül is megtisztelő, hogy ő ezt magától létrehozta, aztán így maradt sóhajkeserű, de most már mi is részt veszünk benne.

Mondjuk ez tényleg az első lemezünknek volt a címe: 87-ben vagy 88-ban készült. Akkor volt bennünk indulat. Ilyen keserű sóhaj – megfordítva egy kicsit. Nem ugyanazt jelenti, de nem kell elmagyaráznom: elégedetlenek voltunk az akkori dolgokkal. Persze erre most is lenne ok. Igazából már semmi jelentősége nincs. Üzenete semmi, csak egy szóösszetétel.