Nem könnyű fogyasztásra Dresch Mihály szerint a magyar dzsessz nem Amerika-követő irányzatára nagyon hatott a nemzeti zeneA dzsessz-szakma életműdíjának számító Szabó Gábor-díj idei kitüntetettje, a dzsesszt és a magyar népzenét ötvöző, sokak szerint műfajteremtő muzsikus, aki gyerekkora óta a zene mámorában él, nem fél az újdonságoktól, napról napra formálódik, akárcsak a műfaj, amiben játszik. Dresch Mihállyal beszélgettünk. – Etnodzsessznek – egy azelőtt nemigen használt kategóriának – nevezik, amiben játszik, mégsem gondolja műfajteremtőnek a zenéjét, inkább egyfajta személyes identitáskeresésnek. Mit gondol, az önmagában megtett utakra mennyire tud rálépni a hallgatója? – Nagyon bízom abban, hogy aki érdeklődik az effajta muzsika iránt, az magával is tudja vinni. Vannak jó visszajelzések, úgy látszik, az emberek szeretik, amit csinálok. A koncertjeinkre elsősorban olyanok jönnek el, akik eleve kíváncsiak ránk. Azt pedig nagyon jó látni, ahogy várják az első hangokat, ahogy ráhangolódnak a zenére. Ez nekem is egyfajta lökést ad. – Egyszer úgy fogalmazott, hogy el sem tudná képzelni a dzsesszt a népzenei gyűjtés nélkül. Akaratlanul is része a népzene a dzsessznek vagy egyéni döntésen múlik, hogy beleágyazódnak-e ezen elemek a dzsesszbe? – A magyar dzsesszt nem lehet egy nagy kalap alá venni. Két gyökérről beszélhetünk – az egyik egészen a harmincas évekig nyúlik vissza, amikor is az első magyar dzsessz-zenekarok amerikai mintára játszani kezdtek a mulatókban. Ezeket a zenekarokat láthattuk például a Karády-filmekben is. A hatvanas–hetvenes években született – és a mai napig létezik – az az irány, amelynek lényege, hogy úgy játsszunk, mint az amerikaiak. Vannak olyan zenészeink, például Oláh Kálmán, akik igen színvonalasan űzik ezt. A másik csoportba tartoznak – velem együtt – azok, akik a népzenei gyökerek nélkül nem tudnának zenélni. Bartóknak, Vikár Bélának, Lajtha Lászlónak, Halmos Bélának, Sebő Ferencnek és Juhász Zoltánnak például felbecsülhetetlen értékű a munkája a magyar zenekultúrában. Kialakult tehát egy olyan irányzat a magyar dzsesszben, amelyben fontos volt a nemzeti zene. A dzsessznek van egy olyan képessége, hogy mindenféle stílust befogad – teljesen új hangzások jöhetnek létre. Engem is ez vonzott. Mai, intellektuális és elgondolkodtató zenét szerettem volna létrehozni, amely magában hordozza azokat a hagyományokat, amelyek rejtve ugyan, de itt vannak körülöttünk. – Hatott önre Griffin és Coltrane, aztán más felé nyitott. Ha ezen az úton haladt volna tovább, maradt volna az utánzás mellett? Úgy tartják, kezdetben minden jó dzsessz-zenész utánozza a nagyokat. – Igen, másképp nem is megy. Aki a dzsesszel akar foglalkozni, annak először el kell sajátítania a stílust. Ugyanolyan hangok és harmóniák vannak benne, mint más műfajokban, csak más ízléssel használjuk őket. Rá kell érezni a dzsessz belső esszenciájára, törvényeire, s ez bizony csak utánzással megy. Valaki egész életében utánoz, valaki pedig ki tud törni ebből. Ha megnézzük, az összes nagy dzsesszzenész mert újat mutatni, új utakra lépni. – A hetvenes években könnyebb volt boldogulni, illetve van-e, ami a mai zenei állapotok felé billenti a mérleget? – Is-is. A hetvenes években már létrejött ugyan a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola dzsessz tanszaka, de nagyon kevés lemezhez, kottához lehetett hozzájutni. Mint bármihez a kommunizmus éveiben. Ennek ellenére ki akartunk ebből törni. Kevesebb zenész és több fellépési lehetőség volt akkoriban. Egy fiatal kezdő együttesnek megvolt a lehetősége arra, hogy bármely vidéki művelődési házban öt éven belül játsszon. Ez ma már nincs így. Ilyen értelemben nehezebb ma boldogulni. Már nem minden helyen lehet azt játszani, amit akar az ember, igazodni kell az adott hely szellemiségéhez. Ugyanakkor kiemelendő például a Művészetek Palotája, ami teret ad a dzsesszzenének. – Állandó változást igénylő, befogadó műfaj a dzsessz, amiben érhet minket meglepetés, de mégsem akkora, mint ha a tradicionális népzenét öltöztetik új ruhába. – A dzsessz és a népzene is befogadó műfaj, csak az a különbség, hogy a régi magyar zene lassan változott. Szépen lassan integrálta az új elemeket. A dzsessz pedig inkább mai zene, ami olyan hirtelen jött, hogy szinte bármit befogad. A népzenét megújító vagy az azt más műfajokkal összekeverő irányzatokkal szemben vannak fenntartásaim. Ezekből a produkciókból akkor születik valamilyen értelmes dolog, ha az alkotó jó érzékkel, jó ízléssel keresi azokat az elemeket, amelyek természetesen tudnak együttműködni. Mindent össze lehet rakni, de nem biztos, hogy időtálló lesz. Akkor alakul ki valami jó, ha annak megadjuk az idejét. – Bonyolult, érthetetlen a dzsessz – tartják a műfajról sokan. – A dzsesszhez nyitottnak kell lenni. De ugyanez a helyzet a régi széki vagy mondjuk, a gyimesi zenével. Nem mindenki érti meg. Engem pont ez érdekelt. Az igazi jó zenék nem fogyaszthatók könnyen, van mélységük. Megvan bennük a szakralitás. Meg kell ismerni a zenéket, erre pedig a mai embernek nincs ideje, nem tud velük foglalkozni. – Ami a népzenét illeti, talán nem vagyunk olyan rossz helyzetben, mint jó néhány nyugati kultúra: ha nem is olyan erősen, mint régen, de élnek a hagyományaink. Mennyire tapasztalja, hogy manapság egyre többen nyitnak a népzene felé? – Régebben azért többen jártak táncházakba, de most sincs okunk panaszra, sok fiatalt megérint a népzene. Számos autentikus zenekarunk van, akik hitelesen játsszák a régi Magyarország tájegységeinek zenéit. – Gyermekkora s a Földesen töltött évek sokat adtak a művészetéhez. Mi a legmélyebb zenei élménye ebből az időszakból? – Kettő is van. Négyéves lehettem, amikor az unokatestvérem férjhez ment, a násznép Földesről ment szekerekkel Kabára. Ott hallottam először igazi zenét, ami teljesen magával ragadott. A másik mély élmény pedig a keresztapám Sándor-napi köszöntése volt, ahol több zenekar – rezesbanda, cigányzenekar és vegyes zenekar – is játszott. Már ekkor elvarázsoltak a dallamok. – Számos formációban közreműködik. Nehéz tartani a ritmust? – Egy kicsit nehéz, de szükségét érzem, hogy másokkal is zenéljek, így nem öregszik meg olyan hamar az ember. Legalábbis zeneileg. Fejlődök, alkalmazkodok. Ugyanakkor nem vagyok túl jó kottaolvasó, és divatba jöttek a páratlan ritmusok is – ezek azért okoznak nehézséget. Ménes Márta Magyar Hírlap, 2010. március 12. |
||||
|
