Emlékszem, amikor 2005 őszén először hallottam a két szaxofonos Mihály, valamint kettejük zenekari ritmusszekcióinak metszetéből Horváth Balázs bőgős és Baló István dobos koncertjét a Fonóban, eleinte attól tartottam, hogy a két vezéregyéniség összeférhetetlennek bizonyul, s a „két dudás egy csárdában” jelenség jön létre. Bevallom, az első alkalommal még úgy éreztem, nem volt akadálytalan köztük a párbeszéd, de nem azért, mert bármelyikük is uralni vágyta volna a formációt, épp ellenkezőleg: minketten igyekeztek előzékenyek lenni a másikkal szemben, s a kelleténél meg a tőlük megszokottnál kissé talán visszafogottabban muzsikáltak – a saját számok és a közös kedvencek (Afro Blue, Triptych) esetén egyaránt. A második Fonó-beli koncerten, 2006 januárjában már mintha természetesebben simultak volna egymás játékterébe, e sorokat pedig a Sziget Fesztiválon augusztus 13-án hallott Borbély-Dresch Kvartett-koncert felemelő élménye után írom. Úgy érzem, megérte volna várni ennek a lemeznek a felvételével, mely a két Fonós előadás lenyomata, mert újabb néhány hónap alatt olyanná vált a négyes, mint egy szinte kerekké csiszolódott kavics a Duna medrében. Nem utolsósorban Horváth Balázs játéka szilárdult meg, s még inkább összhangba került Baló István zuhatagszerű dobolásával. Azon túl, hogy a Mihályok zenei inspirációs forrásai hasonlóak, s az általuk választott művészi utakban is sok a rokon elem, épp azért tudott létrejönni ez az útkereszteződés, mert viszonyulásuk egyenlő e lemez címével. Az „én” magába kanyarodó bezárkózása helyett, vagyis inkább azt meghaladva a „te” szélesebb univerzumot teremtő kitárulkozását élik meg. A hallgató pedig úgy érzi, amikor a kvartett muzsikál, megszületik a „mi”.
Emlékszem, amikor 2005 őszén először hallottam a két szaxofonos Mihály, valamint kettejük zenekari ritmusszekcióinak metszetéből Horváth Balázs bőgős és Baló István dobos koncertjét a Fonóban, eleinte attól tartottam, hogy a két vezéregyéniség összeférhetetlennek bizonyul, s a „két dudás egy csárdában” jelenség jön létre. Bevallom, az első alkalommal még úgy éreztem, nem volt akadálytalan köztük a párbeszéd, de nem azért, mert bármelyikük is uralni vágyta volna a formációt, épp ellenkezőleg: minketten igyekeztek előzékenyek lenni a másikkal szemben, s a kelleténél meg a tőlük megszokottnál kissé talán visszafogottabban muzsikáltak – a saját számok és a közös kedvencek (Afro Blue, Triptych) esetén egyaránt. A második Fonó-beli koncerten, 2006 januárjában már mintha természetesebben simultak volna egymás játékterébe, e sorokat pedig a Sziget Fesztiválon augusztus 13-án hallott Borbély-Dresch Kvartett-koncert felemelő élménye után írom. Úgy érzem, megérte volna várni ennek a lemeznek a felvételével, mely a két Fonós előadás lenyomata, mert újabb néhány hónap alatt olyanná vált a négyes, mint egy szinte kerekké csiszolódott kavics a Duna medrében. Nem utolsósorban Horváth Balázs játéka szilárdult meg, s még inkább összhangba került Baló István zuhatagszerű dobolásával. Azon túl, hogy a Mihályok zenei inspirációs forrásai hasonlóak, s az általuk választott művészi utakban is sok a rokon elem, épp azért tudott létrejönni ez az útkereszteződés, mert viszonyulásuk egyenlő e lemez címével. Az „én” magába kanyarodó bezárkózása helyett, vagyis inkább azt meghaladva a „te” szélesebb univerzumot 