Tiszta sor- Dresch Mihály Quartet: Egyenes zene Ha a belülről vezérelt emberek anakronisztikusak - márpedig ezt szokás róluk tartani -, Dresch Mihályról is azt kell gondolni, hogy azok közé tartozik, akik kissé oldalra álltak az idő jelenkori tempójának, a divatok jövésének-menésének fősodrából. A nagy zenészek persze mind így vannak ezzel, könnyű nekik, a zenélés, a fellépések ünnepi csúcspontjai bizonyára éppen elég átjárót nyitnak nekik a végtelen felé. Efféléket gondol az ember derűs sóvárgással meg enyhe irigységgel is, amit emelkedett megnyugvással próbál feloldani: helyettem - és végül is nekem áll ott ez az ember és a zenéje a feltáruló ajtószárnyak előtt, könnyű huzatban és vad légörvényben.Zavart, tébláboló képzelgés persze mindez, az a fajta elgyerekesedés, amely akkor vesz erőt rajtunk, ha a műélvező lelket ilyen Dresch - meg hasonlók - féle meghökkentő tisztaság érzete csapja meg. Amikor megérintettségünk fölötti zavarunkban már-már olyan szavakat motyorásznánk értelem nélkül, a konkrétan végbement varázslat hatása alatt, mint transzcendencia, sorsérzet, szakralitás. Dresch Mihálynak élég tisztes már a diszkográfiája, és az új lemezen szereplő társaival is hosszú ideje dolgozik együtt (Kovács Ferenc hegedül, Szandai Mátyás a bőgős, Baló István dobol, ő maga természetesen szaxofonozik és - jó sokat, jó nyersen - furulyázik is). Legyen elég ennyi a magabiztos minőségi maximalizmusról. De ez, mondhatni, természetes. Ami ezen felül még kötelező közölnivaló: aligha lehet elgondolni olyan dzsesszt, amely ennyire aprólékos odafigyeléssel, ekkora mennyiségben képes magába olvasztani a (főleg) magyar népzene sokféle motívumát, beleértve a játékmódot is. Természetesen nem újság ez, az évek - most már lassan évtizedek - során számtalan klubbeli koncerten hallhattuk népzenészekkel közös, meditatív bensőségességbe forduló, majd tombolva kirobbanó improvizációit. És mithogy mindent tud, nagyszerű élmény, ahogy a dzsesszben rejlő individualizmustartalékok is szabadon előtörnek a szólóiból. Dresch Mihály - ez a darabokhoz írott rövid megjegyzéseiből ki is olvasható - nem a restellkedő érzelmi relativizálgatás embere. A dallamformálás tudatosságát mindig is felülírta nála az érzelmi- érzéki önátadás törekvése: nem kertel, nem bújócskázik. Az a fájdalmasan őszinte kitárulkozás viszont, amely a felvétel Hajnal című darabjának ismétlődő futamaiból zúdul a hallgatóra perceken át, egész egyszerűen mindent elsöprő, viharos élmény. Kicsapja a biztosítékot, hogy csak úgy csattan: aznapra biztosan beleszédülünk. |
||||
|
