Emberek a tájban 2.Szerzőként, előadóként, esszéíróként vagy éppen a különféle zenészekkel való kölcsönhatások során mindig is úgy tekintettem magamra, mint valami változtató erőre. Ezt Archie Shepp szaxofonos mondja. Világos, önmagunk definiálása, elhelyezése korban, tájban, munkában egy idő után szinte kényszer. Vesd össze, mi végre ez az egész. Minden zenésznek megvan a lehetősége arra, hogy forradalmi legyen, hogy minden egyes fellépésével kinyisson egy kaput az emberben. Ez is világos, mint a nap, és ezt meg Dresch Mihály szaxofonos mondja. Kettejük közös lemeze, a Hungarian bebop (Budapest Music Center Records, 2002) pedig mindezek zenei esszenciája. Kétségtelenül remekmű, és akkor még nem beszéltünk arról, Dresch Mihály földi jelenléte nélkül mennyi esélye lenne annak, hogy egy amerikai dzsesszista búzait játsszon. Erdélyi dalt tehát. Magyar bebopot, ha úgy tetszik. A bebop volt az egyik nagy lázadás, ha tetszik, forradalom a jazzben. Az a szabálytalan szívritmus, bedurvult lüktetés, ami Kerouac regényéből, az Útonból árad. Jack Kerouac a beatnemzedék ikonja, így vonult be a történelembe, kissé sántítva. Mert amit írt, az nem beat, hanem színtiszta bebop. Mint ha Charlie Bird Parker belebotlott volna az írógépbe. Dresch is kapukat nyitogat feszt, minden egyes fellépésével. Mint William Blake, Jim Morrison, The Doors. Ez a kisörspusztai betyár és őszseni úgy nyúlkál az ember legmélyén, mint egy Fülöp-szigeteki orvos, vér nélkül, a szívig. Dreschtől tanulni forradalmi hevületet és alázatot egyszerre kitüntető élmény. Ábrahámhegyen játszik, pár száz méterre az odújától. Ez látszólag elhanyagolható információ, pedig nem az. Mert az ember, ha beleszületik, ha választja magának, része a tájnak, mint egy borospince. Együtt él a madaraival, a zenéjével. Esetünkben például (Ábrahámhegy) egyáltalán nem mindegy, hogy kísérő jelenségként Kovács úr remekbe szabott olaszrizlingjét fogyasztjuk (ezt tesszük), vagy valami katyvaszt, az éj leple alatt érkező tartálykocsiból. Mint ahogy az sem, hogy Somogyi György művészettörténész bukkan fel kerékpárjával az ábrahámi főutcán vagy egy rendőrautó. A látvány más és más érzeteket kelt. És ez is benne van egy lusta esti autózásban, a koncertre oda s vissza. És persze más tájak és más emlékek is. Ha Dresch Mihály széki katonabúcsúztatót fúj (Árgyélus, BMC, 2007), akkor a Mezőség szelíd dombjai, amelyek a jelentős földrajzi távolság ellenére szoros érzelmi rokonságban állnak a Káli-medence tanúhegyeivel. És az a nap, amikor néhány évvel ezelőtt Románia az utolsó „sorollást” tartotta, és vitték a széki fiúkat messze a Regátba, és ebből persze nagy berúgás lett, viseletben természetesen. Képek jönnek megint, ahogy kegyelmi állapotban szoktak, Dreschék nyitogatják a kapukat rendesen. A zenekar lent játszik, üresen hagyják a színpadot. Gesztus. A cimbalom, a bőgő, a dobok és a csövek úgy szólnak, olyan fájdalmasan szép egységben, mint egy valódi (igazi) érintés. Dresch varázsló és csodálatos tettestársai ismét nyomot hagytak. Odakint még szépen látszik a déli part. Öröm és boldogság. Hegyi Zoltán Magyar Nemzet, 2011.06.27. |
||||
|
