Urbánus legényes

Szerző: Aszódi Márk, Revizor


Fuhun – A Dresch Quartet lemezbemutató koncertje / Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál

 

Csak a hangszer új, minden egyéb a régi: korokon, tájakon átívelő mesteri történetmesélés hagyományon innen és túl. Szaxofon vagy furulya, szaxofon és furulya.
 

Az idei Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál egyik fő attrakciójának számító Dresch Mihály szaxofonost bizton nem kell bemutatni a kortárs etnó és jazz irányzatok kedvelőinek, más kérdés, hogy hányan ismerik őt valójában. Mert bár amikor a színpadon muzsikál, valóságos nyitott könyv, ugyanakkor megfejthetetlen rejtély is egyben. Személyisége éppúgy, mint a zenéje.

 

Szavakkal például alig leírható, ahogyan Dresch koncert közben figyeli zenésztársait és az összképet. Olykor szórakozott professzorként hangszerével babrál pihenőidőkben, mintha véletlenül és váratlanul csöppent volna saját formációja közepébe, máskor maga is láthatóan műélvez, talán el is feledkezve arról, hogy részese, sőt főszereplője a produkciónak. Feszülten maga elé mered, vagy éppen elismerő bólintással reagálja le kollégáinak egy-egy jól sikerült fordulatát, ám a legjellemzőbb mégis az, hogy maga is feloldódik a közös ritmusban. Zenekarvezetőként néha persze instruál is, hol puszta tekintettel, hol lopott gesztusokkal. Amikor pedig játszani kezd, olyannyira jelen van, hogy annál jobban emberi tudás szerint talán már nem is lehetséges: minden egyes dalban, szólóban az önkívület állapotába fújja át magát. Dresch Mihály ösztönös és jó - ösztönösen jó.
 
Kezei alatt a folk-témák furamód szinte megkülönböztethetetlenek a jazz sztenderdek melódiáitól, melankolikus nagyvárosi sanzon lesz mindkettőből, amelyek többnyire népies hard-bop rögtönzésekké fajulnak. A népzene szeretete és tisztelete kimondottan sajátságos nála: kóstolgatja, idézi azt, de sosem szolgai módon, inkább alapanyagként, inspirációs forrásként tekint rá. Valami hasonló érhető tetten egyedi fejlesztésű hangszere, a fuhunna esetében is, amely ezen az estén debütált szélesebb közönség előtt. Népi fafurulya szaxofonbillentyűkkel, azaz hagyomány és újítás olyan násza, mely egyszerre alkalmas gyimesi muzsika és modern jazz interpretálására. Dresch fuhunnán játszott öntörvényű arpeggiói túlzás nélkül új, korábban senki által fel nem skiccelt távlatokat nyitnak a műzenei kifejezésmód terén (magam a néma szaxofon billentyűinek csattogását sem láttam még ritmushangszerként funkcionálni egyébként) – bár kicsit félve írom le a műzene szót. Hiszen két világ, két idősík találkozása ez inkább, és egyben revelatív felismerés is, hogy ti. a kettő közti harmónia nemcsak hogy lehetséges, hanem egyenesen könnyed természetességgel adódik.
 
Persze társak nélkül nem menne. Baló István hagyományosnak cseppet sem mondható dobolása részint maga a ritmikai impresszionizmus, másrészt vaskosan merít a big-bandek perkusszív megoldásaiból. Hock Ernő eksztatikus bőgőzése egyszerre árulkodik egyfajta jó értelemben vett őrült megszállottságról és kivételes zenei műveltségről, ezt az időről-időre előkerülő vonó pedig csak még eredetibbé teszi. Lukács Miklós cimbalomjátéka képviseli a virtust a társulatban; zabolázhatatlan érzelemkitörései tökéletesen ellenpontozzák Dresch kétségtelen fanatizmusának mégiscsak introvertált jellegét. (Vendégművészként - a népies vonulatnak mintegy nyomatékot adva - feltűnik még Szabó Attila hegedűn, Kunos Tamás és ifjabb Csoóri Sándor brácsán, valamint Bartók József nagybőgőn, és persze az elmaradhatatlan jó barát, Borbély Mihály is.)
 
Ahogyan sorjáznak a tételek, az éles hangulati- és tempóváltásokban bővelkedő Nyitogató, az Amott legel kezdetű népdal egyedi átirata, az Elveszett férfiak (Háy János Nehéz című darabjából), az Öreg ház balladája, vagy a Borbéllyal duettben fújt Neoprim, egyre érlelődik bennem a gondolat, miszerint a falusi ember méltósággal viselt busongása tökéletesen csereszabatos a nagyvárosi magány neurózisával. Az előálló végeredményt ezért legalább annyira hívhatjuk balkáni bopnak, mint urbánus folknak, és ez csak részben játék a szavakkal. Játék ez mással is - a lélekkel. Mégpedig az intuitív és intelligens fajtából való, mely a szenvedélyben rejlő bölcsesség éthoszát hirdeti.
 
Aszódi Márk
Revizor, 2011.10.23.


Vissza az előző oldalra