A zene önmagáért szól

Fontos, hogy az embernek mi ivódik gyermekkorában a lelkébe. Kiáltó hangjegyek, népi lakodalmas muzsika, tornácos vályogházak, vagy éppen a belvárosi éttermek nyüzsgése: a kristálypoharak és az ezüstkések csengése és a parfümmel átitatott hangversenytermek flitterei. Aki először hallja a Dresch Quartet zenéjét, az nem akar hinni a fülének és rácsodálkozik a benne keletkezett érzelmi hurrikánra. Magyarországon létezik egy világhírű és színvonalú zenekar, ami nemhogy jó, de fantasztikus zenét játszik. Folk és jazz, etno jazz, free folk, talán mindegyik, vagy egyik sem. Mindenesetre jó volna úgy élni, ahogyan ők zenélnek, és ha az élet valóban olyan volna, mint amilyennek ők hiszik s hitetik.
Dresch Dudás Mihállyal, az együttes vezetőjével beszélgettem a Műcsarnok falai között.
 
- A kiadott lemezeinek száma harminc fölött lehet. Mennyi valójában?
- Nem tudom pontosan. Ha a quartetre és a közreműködések számára gondolok, akkor közel harminc. A saját lemezeim száma úgy 9-10 lehet. A legutóbbi idén jelent meg, Élő nád címmel.
 
- Elégedett a boltokba került kiadványokkal?
- Ez egy törékeny dolog. A zenélés ugyanis egy folyamat, egy út, amin az ember mindig keres valamit, amivel jobbá, érdekesebbé teheti a dallamokat. Állandó keresésben vagyok én is, hogy mitől áramolhatna még könnyedebben az energia, mitől lehetne még kiegyensúlyozottabb a zene. Fontos, hogy kedvet tudjon teremteni, ne fáradjon el. Ily módon pillanatokról beszélünk. Egy lemez elkészülésekor elégedett vagyok, de amikor visszahallgatom, azt mondom, hogy lehetett volna jobb is.
 
- Egyszerre emlegetik Dresch-ként és Dudásként...
- Az édesapám vezetékneve Dresch, az édesanyámé Dudás. Amikor az anyai nagyapám meghalt, úgy éreztem, hogy tiszteletből, szeretetből viselnem kell a nevét. Egyébként a Dresch sváb eredetű név, míg a Dudás zenész ősökre utal. Egyetlen zenészről tudok, a nagynéném férjéről, aki brácsázott, de földműves ősökkel büszkélkedhetem.
 
- Honnan ez a hihetetlen elhivatottság?
- Elég korán, úgy hét-nyolc évesen, úgy éreztem, hogy a zene mély és erős impulzusokat vált ki belőlem. Szájharmonikáztam, citeráztam, és szinte minden érdekelt, amivel hangot, dallamot tudtam produkálni. Első osztályos voltam, amikor saját elhatározásból beiratkoztam szolfézsra és zongoraórára. Egy év múlva a tanáraim üzentek a szüleimnek, hogy jó volna beszerezni egy hangszert, amin gyakorolhatok. A szüleim nem igazán foglalkoztak ezzel, volt egyéb dolguk is. Az édesapám építészként, az édesanyám könyvelőként dolgozott. A hatvanas évek elején a Nyugati Pályaudvar mellett lévő Resti Étterembe jártunk vasárnaponként ebédelni, ahol Kozák Gábor József és cigányzenekara játszott. Volt ott egy csellista is, aki többször felhívta a szüleim figyelmét, hogy fogékony vagyok a zenére, taníttatni kellene. Akadtak egyéb árulkodó jelek, de a családtagjaim nem tulajdonítottak nekik jelentőséget. Végül gépipari szakközépiskolát végzett gyártástechnológia szakon... Sőt dolgoztam mechanikai műszerészként, de amikor meghallottam Johnny Griffin Quartetjét úgy éreztem, hogy nincs más út számomra. Szaxofonozni kezdtem, majd 1979 ben elvégeztem a dzsessz tanszakot. Öt évvel késobb megalakult az első együttesem, ami aztán 1998-ban átalakult. A Dresch Quartet jelenlegi felállása: Szandai Mátyás nagybőgő, Baló István dob, Lukács Miklós cimbalom és jómagam: szaxofon, furulya, és olykor ének. Alkalmanként Kovács Ferenc hegedűssel is játszunk.

- A zenekarvezetői szerep?
- Talán ma már több helyen tanítják, hogy hogyan válhat valaki jó zenekari vezetővé. Egy jó zenekarban elfogadják a vezetőt, feltétel nélkül. Jó zenészekkel játszani és őket irányítani: mondhatnám, könnyű feladat. Játék közben figyelni kell arra, hogy éppen ki viszi, adja át az energiát. Engedni, sőt segíteni kell, hogy mindenkinek a legjobb energiái kerüljenek elő. Ha azt mondom, hogy a zenekar tagjai a barátaim, és nincsenek titkaim előttük, akkor ez, azt hiszem, valamit jelent.
 
- Nagyon sok jó külföldi kritikát olvasni önről. Kiváló külföldi és hazai zenészekkel játszott együtt, pl. Grencsó Istvánnal, Benkő Róberttel, Geröly Tamással, Lajkó Félixel. A külföldiek közül Archie Shepppel, John Tchicaijal, Zbigniev Namyslowskivel, Chico Freemannel. Emellett ma is tagja a Csík zenekarnak. És akkor még nem is említettem a színházi darabokban való közreműködéseit.
–Nekem már a konzervatóriumban szerencsém volt. A Jeunes Musiques szervezésében minden évben két diák utazhatott ösztöndíjjal külföldre. 1977-ben Tóth Tamás basszusgitárosra és rám esett a választás. Kaptam ajánlatot, mondták, maradjak, ne menjek haza. A kandalló fényénél tanakodtam, hogy esetleg tényleg jobb volna, ha maradnék. De nem, elillant a gondolat. Az apám támogatta volna az ötletet, hiszen végig élte 1956-ot, utálta a kommunizmust. Nem tudom, hogy itthon kire milyen jövő vár, de én a saját energiámat ennek az országnak, és az itt élőknek szeretném átadni. Nem vagyok harcos típus, de még nem adtam föl.

- Mondták, hogy nem érdemes és nem lehet a zenéből itthon megélni?
- A konziba szeretettel és hittel mentem. Amikor megkérdezték tőlem, hogy majd mit akarok kezdeni a diplomámmal, azt mondtam, hogy természetesen dzsesszzenész leszek. Azt mondták, hogy ez nem egy életbiztosítás. Én mégis hittem, hogy azt csinálhatom majd, amiben szeretek létezni, amiben szabad lehetek. Persze ehhez a pályához szükség van hitre, szerencsére és véletlenre, mert senki sem tudhatja, hogy mit hoz az élet. Tény, hogy sok kiváló zenész kénytelen vendéglátós helyeken munkát vállalni.

- A hit többet jelent Önnek, mint általános fogalom?
- Hiszek Jézus Krisztusban. Valaki vagy hisz az üzenetben vagy nem. Próbálom elfogadni az üzenetet, még akkor is, ha nem feltétlenül a jézusi úton járok. Hiszek a kegyelmében, és rossz pillanataimban elfogadom a kereszthalált. Kicsit öntörvényű módon teszem, de azt gondolom, hogy ez mindenkinek egy személyes üzenet, és valahol mindenkinek önmagában is van egy temploma. Nem járok gyülekezetbe, de vannak olyan barátaim, akikkel megoszthatom az efféle gondolataimat, és ezt fontosnak érzem.

- Mennyire tud előre tervezni?
- Nem nagyon lehet hosszú távra. Alapvetően a körülmények diktálják a művészek életét. Mivel nem csak rólam, hanem egy zenekarról is beszélünk, ezért minden csak időpont-egyeztetés kérdése. Megszoktuk ezt az életformát, rövid távú terveink vannak.

- Vagyis nem megy hónapokra szabadságra?
- Nem. Bár a közelmúltban autóba ültem, és 800 kilométert vezettem, hogy meglátogassam egyik Gyimesben élő barátomat. Amikor úton vagyok, zenét hallgatok, mostanában szeretem Dés András ütőshangszereken való játékát. Eddig még mindig a saját utamat jártam; azt hiszem, nem bántam meg semmit, és nem csinálnék semmit másképpen. A zene mindig új lehetőségeket kínál, de még mindig nem találtam meg teljesen önmagamat. Az élet minden pillanatában dönteni kell és csak utólag derül ki, hogy jól döntöttem-e.

- A színpadon van lámpaláza?
- Nincs. Belső nyugalom kitárulkozás nélkül nem megy.
 
- Az idei avignoni dzsesszfesztiválról és az ott aratott sikeréről ódákat zengenek. Itthon mégsem volt visszhangja, miért?
 - Archie Shepp-pel, egy zongoristával és a Dresch Quartettel játszottunk. Kétezren hallgattak, nagy siker volt, óriási élmény. Sok olyan magyar művész van, aki sikeres külföldön, itthon mégsem ismeri senki. Ez nem újdonság, és ez nem az én személyemről, hanem általában az itthoni értékek megbecsülésének hiányáról szól.

- Részesült állami díjban vagy kitűntetésben?
- Van egy Magyar Kultúráért díjam, és a múlt évben az év dzsesszzenészének választott a szakma.

- Idős korában elmeséli majd az életét egy könyv lapjain?
- Nem. Nem gondolnám, hogy olyan fontos ember lennék, hogy erre sort kellene kerítenem. Bár minden ember fontos valamiért, de a dalaimban, a zenémben, azt hiszem, minden benne lesz.

- Többféleképpen jellemzik zenéjét. Ön mit mond, mi az, amit játszik?
- Teljesen mindegy, hogy minek nevezzük, olykor nem fontos, csak zenélek. Talán két „hagyomány”: a dzsessz és a magyar népzene gyökereinek ötvözete, megfűszerezve a saját élményeimmel.

- Miképpen tud változni, fennmaradni ma a népzene?
- A népzene is befogadó zene, bár nem úgy tunik. Régen volt idő a lassabb élettempó miatt arra, hogy az új hatások beépüljenek, ki tudjanak kristályosodni. A dzsessz abszolút befogadó zene, állandó változást igényel, ám a dzsesszben is van egy rész, ami klasszikus. Vagyis a népzenének, a dzsessz zenének és a klasszikus zenének is van egy klasszikus része, ami megmaradt. Ily módon kétfajta gondolkodású zenész létezik: az egyik a klasszikusokat ápolja; a másik kortárs zenét játszik, ezáltal szabadabban muzsikál. Nem csak a végeredmény fontos, hanem az is, hogyan és mi változik.

- Gyakran idézik egy korábbi nyilatkozatát: „ …Rájöttem, hogy a zene egész embert kíván, beleértve, hogy honnan és kitől jön az fog a hangszeren megszólalni… gyakorlás közben feltűnt, hogy miközben az első darabjaim létrejöttek, a nagyszüleimre gondoltam. Azóta is fontos az irány. Hogy az én szeretteim mindig ott legyenek a lelkemben." A nagyszülőkkel való emlékek ennyire mélyen élnek?
- Amikor megszülettem, a szüleim kénytelenek voltak dolgozni, ezért engem leköltöztettek a nagyszüleimhez Földesre. Egészen hatéves koromig ott nevelkedtem. A névnapok ünnepléséhez muzsikusokat fogadtak, mint ahogyan a lakodalmakban is magyar népzene szólt. A falusi emberekkel énekeltem, zenéltem, talán innen erednek a legmélyebb zenei élményeim. Persze egy kisgyerek, aki csak népzenét hall, csak később fedezi föl, hogy másfajta zene is létezik.

- Mi az, amivel pótolni tudja ma ezeket az élményeket?
- Vidéken van egy nádtetős parasztházam, ami a nagyszüleim házára és annak hangulatára emlékeztet. Jólesik a házzal lélegezni, ott élni.

- Időközben született egy kislánya. Fontos, hogy az ő életébe is beköltözzék a zene?
- A kislányom, Anna nyolc és fél éves. Tanítgatom, de nem akarom ráerőltetni a zenét, bár szeretném megmutatni a zenéhez vezető utat. Az Egyenes zene című 2004-ben kiadott lemezen a Csipkefa bimbója című dalt ő énekli, és én kísérem.

- Hány hangszere van?
- Van egy tenor és egy szopránszaxofonom, egy basszusklarinétom, egy tárogatóm, zongorám, cimbalmom, és van egy olyan furulyám is, amit én készítettem. Tulajdonképpen a furulyákkal általában az a baj, hogy csak egy hangnemben képesek megszólalni. Arra gondoltam, hogy kellene egy olyan hatlyukú, univerzális hangszer, ami több hangnemben is képes hangot adni. Több évig faragtam. Először elkészült a furulya, majd billentyűket építettem rá, így olyan lett, mint a fuvola. Persze, most hogy elkészült, van egy újabb ötletem, hogy miképpen lehetne tökéletesíteni. Szeretném elfelejteni, hogy éppen mi az a hangszer, amin muzsikálok. Amikor ugyanis szaxofonon játszom, óhatatlanul eszembe jut a nagy mesterek játéka. Azért készítettem ezt a furulyát, mert amikor azon játszom, nem függök a hangszertől, más az érzés, a hangzás.

- Hol szokott gyakorolni?
- Egy hétlakásos budapesti társasházban lakom, ahol délelőttönként rajtam kívül csak egy idős hölgy van odahaza. A legközelebbi szomszédom szereti a zenét, legalábbis muszáj volt megszeretnie…