"Már ki tudok áradni"

Szerző: Bércesi Barbara, Gramofon


A Budapesti Tavaszi Fesztivál kiemelt rendezvénye Dresch Mihály Új kezdet című koncertje. A Liszt Ferenc-díjas, érdemes és kiváló művész egy estén mindkét fontos oldalát bemutatja közönsége számára: népzenét játszik és saját, jazzbe oltott szerzeményeit is előadja. A Gramofon olvasói számára elmondja, mitől új ez a kezdet.

Gramofon: Április 10-én a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében adsz koncertet a Zeneakadémia Nagytermében. Az esten népzenész barátaid és a kvartetted is fellép, ettől lesz különleges az este. Hogyan válogattad ki a népzenész partnereidet, milyen előzménye volt a velük való közös munkának? Honnan származnak az ismeretségek?
Dresch Mihály: Jórészt hosszú évek alatt kialakult baráti kapcsolatok ezek Kerényi Robival, Vizeli Balázzsal, Ifj. Csoóri Sándor Sündivel, Brasnyó Antallal, Bősze Tamással és Szlama Lászlóval. Ők mind magyarországiak – csak Brasnyó Anti szabadkai –, kimondottan népzenével foglalkoznak. Van közöttük, aki tanít a Zeneakadémián, többen járnak át rendszeresen Gyimesbe, Moldvába. Bognár András bőgőssel még viszonylag új a munkakapcsolat, vele most januárban játszottam először.

G.: Különleges feladatot kap Brasnyó Antal és ifj. Csoóri Sándor brácsások, illetve az említett Bognár András, akikkel a koncert középső részében saját szerzeményeidet játszod, nem autentikus népzenét. Ezek a számok mennyiben kívánnak más hozzáállást a népzenész társaktól, mintha népzenét játszanátok együtt?
D. M.: Úgy van kitalálva a zene, hogy ne kelljen más hozzáállással játszaniuk, azt fogják hozni, amit ők tudnak. Inkább nekem kell alkalmazkodnom hozzájuk, de én azt szívesen teszem.

G.: Ami a kvartettedet illeti, Hock Ernővel elváltak útjaitok, mert itthon nem találta meg a számításait, áthelyezi a székhelyét Németországba. Ki lesz a Dresch Quartet új bőgőse, és ez a váltás milyen új dinamikát hozhat a zenekarba?
D. M.: Horváth Balázs lesz az új bőgős. Alkalmanként dolgoztam már vele korábban. A Borbély Misivel közös kvartettben játszunk vele. Nagy lelkesedéssel vállalta az elkövetkező kvartettkoncerteket.

G.: Volt már hasonló nagykoncerted, ahol a számodra két legfontosabb megszólalási módban egyaránt lehetőséged volt zenélni?
D. M.: Nem volt, ezért is van bennem nagy várakozás vele kapcsolatban. Egyébként a címe Új kezdet, amit nagyon találónak érzek. Már tavaly ősszel érkezett egy felkérés a kvartettem számára, akkor született ez a cím. A kvartett tagjai épp nem értek rá, ezért egy új bandát hoztam össze, mert nem akartam lemondani az Őszi Fesztiválra (CAFe Budapest – a szerk.) szóló meghívást. Nekem nincs menedzserem, legalábbis „megtestesült” formában nincs, ezért magam próbálom intézni a zenekar ügyeit. Nem szeretek másnál kopogtatni, helyénvalóbbnak érzem, ha fogadhatom mások kopogtatását. És úgy gondolom, hogy ha megkeresnek egy fellépési lehetőséggel, akkor azt luxus visszautasítani. Tehát zenei téren, de magánéleti szempontból is sok minden változott körülöttem az elmúlt időben. Voltak megpróbáltatások, de sok jó dolog is ért. Én már korábban megtértem, de ez a viszony olyan, hogy az ember néha eltávolodik a teremtőtől, aztán pedig – mint most is történt velem – valami felszakad benne, és megint intenzívebb lesz. Szóval most valóban új kezdet van.

G.: Földhözragadtabb kérdés, de úgy érzem, hogy az általad megjelentetett lemezek egyrészt jól elkülöníthető egységek, szépen lekerekített megnyilatkozások, másrészt ha folytatólagosan sok-sok számot lejátszanánk a lemezeidről, akkor egy nagy, egybefüggő, egységes művet hallanánk. Mintha egyetlen sok száz perces CD-t vettél volna fel az évek során. Úgy képzelem a munkáidat, mint egy fraktált, ami részeiben is egészet alkot. Amikor lemezt készítesz, hogy szerkeszted meg azt, hogy döntöd el, mi kapjon helyet rajta, mi sem?
D. M.: Akkor én most még földhözragadtabb leszek. Ha van egy zenekarod, akikkel rendszeresen koncertezel, akkor egy meghatározott, úgy háromórányi repertoárt variálsz. Amikor lehetőség nyílik lemezt felvenni, akkor ennek a repertoárnak az újabb anyagából tudunk válogatni, ami az én esetemben éppen hogy meg szokott tölteni egy lemezt. Az összegyűlt számokat természetesen igyekszem szépen, mondjuk, keretszerűen összerendezni. A repertoár nagyon lassan változik. Néha régi dolgokat is előveszek, amelyeket szeretek.

G.: Milyen állapotban van a legközelebbi lemezanyagod? Mikor lehet rá számítani?
D. M.: Szerintem ősszel lesz itt az ideje egy új lemeznek.

G.: Nem nagyon tudnám elképzelni, hogy Dresch Mihály például John Coltrane- vagy Johnny Griffin-emléklemezt készítsen, vagy bármilyen más, hasonlóképp tematizált albumot, bár egy-egy számot ajánlottál példaképeidnek, pl. Archie Sheppnek. Megfordult bármikor is olyasmi a fejedben, hogy valakinek a songbookját lemezre veszed?
D. M.: Nekem nem fordult még meg a fejemben, de ha valaki fölhívja rá a figyelmemet, el tudom képzelni, hogy működne. Mindenből lehet szépet csinálni. Én nem érzem magamat annyira jazz-zenésznek, mint akik a középutas jazzel foglalkoznak. Nem vagyok a műfaj zászlóvivője, mert más dolgokat is csinálok. De a néhány számomra kedves standardet szívesen veszem elő a koncerteken.

G.: Említetted korábban, hogy a Zeneakadémia Nagyterme, a koncerted helyszíne fontos hely számodra, mert ott hallottál először jazzt, és ott készültek az Élő nád című lemezed felvételei is. Emlékszel az első zeneakadémiai benyomásaidra?
D. M.: A szüleim zeneszerető emberek voltak, és több ízben is voltunk a Zeneakadémián. Egy angol dixielandegyüttest hallottam ott először, de nem emlékszem, kik voltak, csak hogy nagyon megfogott, amit hallottam. A felújított Zeneakadémián még csak a kisteremben játszottam. Szerintem megmaradt a régi hangulata, csak szebb lett.

G.: Minden játszóhelynek van valamiféle töltése. Itt, ahol beszélgetünk, a Jedermann kávézóban is gyakran veszel részt jam sessionökön, de a kvartetted is rendszeresen kap ide meghívást. Van olyan terem vagy klub, ahol még nem játszottál, de úgy érzed, hogy inspirálóan hatna rád? Akár mondjuk egy New York-i jazzklub, ahol a régi nagy jazzisták koptatták a színpadot?
D. M.: Nincs ilyen hely. Szeretem a minél egyszerűbb, közvetlenebb tereket. A Jedermann nekem az egyik legjobb hangulatú hely, mert akik eljönnek a meghirdetett koncertünkre, azok tényleg ránk kíváncsiak, érezni lehet, hogy áradás van.

G.: Egyébként mi volt a kulturálisan és akár földrajzilag is legtávolabbi hely, ahol a saját zenédet játszottad? És hogy fogadta a hallgatóság?
D. M.: Tajvanon zenéltünk, és jó volt a fogadtatása, nyíltak és érdeklődőek voltak az emberek. Vették az adást.

G.: Visszatérve a jam sessionökre: ahogy említettük, nem gyakran szoktál standardeket játszani, csak egy-egy kedvenc bukkan fel a repertoárodban, itt, a Jedermannban viszont rendszeresen standardezel. Mi motivál erre?
D. M.: A mainstream jazznek van egy sajátos érzésvilága, amelyet szeretek, és szívesen próbálok meg belehelyezkedni. Jó tisztelettel odaadni magadat ennek a zenének.

G.: Nem tudok róla, hogy valaha tanítottál volna zenét, mégis sok előadó számára példaértékű a művészeted. Nem is gondoltál rá soha, hogy próbálkozz a tanítással?
D. M.: Más az, amikor egy ember a színpadon állva hatással lehet más emberekre, és megint más, ha valaki tud tanítani. Én nem érzem magam hivatottnak rá. A tanításhoz nagyon sok minden szükséges: rendszerezettség, egy pontos elgondolás arról, hogy hogyan építed fel a tananyagot. Nagy felelősség. Biztos meg tudnám tenni, de vannak, akik ebben zseniálisak, mint Borbély Misi. Olyan előfordult, hogy valaki konkrét technikai kérdésekkel keresett meg, például a befújással kapcsolatban, azokra szívesen válaszoltam. Inkább olyasmit tudnék elképzelni, ha valahová meghívnának egy beszélgetésre, ahol elmondhatom, mit gondolok a zenéről.

G.: Szintén aktualitást ad az április 10-i koncertnek, hogy nyáron hatvanéves leszel. Említetted, hogy Neked már nincs szükséged az évfordulókra, nem a számokban kifejezett korod határozza meg, hol tartasz a pályádon.
D. M.: Nem örülök neki, hogy telik az idő, de így van. Állandóan küzdesz az élettel, és ez egy szép dolog. De nem akarok a születésnapokra túlzottan nagy súlyt fektetni, nem ez határoz meg.

G.: Mióta érzed úgy, hogy már nem kell bizonyítanod?
D. M.: Jó kérdés. Nem olyan régóta. Inkább azt mondanám: már ki tudok áradni. Nem akarok megfelelni, csak kiállok, és élvezem a zenét.

G.: Talán furcsa kérdés, de megfordult-e bármikor a fejedben, hogy nem csak zenével, hanem szavakkal is próbálj közölni dolgokat a belső világodból, akár versek, akár elmélkedések formájában? Vagy például képekké formáld azokat ecsettel, fényképezőgéppel?
D. M.: Nem igazán. Van egy házam Kisörspusztán, ahová gyakran lejárok télen-nyáron. Palántázok, paprikát, paradicsomot. Jó nagy a telek, a végén folyik egy patak. A közelben van egy tó is, ásóval feltöröm a jeget, és megmártózom benne. Ez inkább töltekezés. Szeretek bútorokat is fabrikálni, csináltam asztalt meg tálalószekrényt dirib-darab fából. Persze ez nem művészet. Régebben inkább csak ideáim voltak arról, mi a művészet, most már azt érzem, hogy az kiáradás. A benned lévő tapasztalások kiadása, megmutatása, megéreztetése másokkal.

G.: Amióta van Kisörspuszta, gyakrabban komponálsz ott?
D. M.: Korábban sok szép dolog született ott, főleg telente (nyáron túlzottan zajlik az élet). Amikor megérkezem, begyújtok, másnapra bemelegszik a ház. Van lent egy kis zongorám, azon szoktam játszani, komponálni. Idén télen is sokat voltam lent, de amióta ezek a nagy változások végbementek bennem, még nem írtam le semmit.

G.: Mikor lennél boldog a Zeneakadémia-beli koncertedre visszatekintve? Mi adná a legnagyobb sikerélményt?
D. M.: Nincsen elvárásom, csak tudom, hogy jó lesz.

Szöveg: Bércesi Barbara
Fotó: Csibi Szilvia
Gramofon, 2015. tavasz
www.gramofon.hu



Vissza az előző oldalra